MAESTRO BÉRLET 2.

MAESTRO BÉRLET 2.

RAHMANYINOV–KOCSIS: Dalok
ORBÁN GYÖRGY: III. szimfónia - ŐSBEMUTATÓ
CSAJKOVSZKIJ: VI. (h-moll, „Patetikus”) szimfónia

 

 

MISKOLCI SZIMFONIKUS ZENEKAR

Adriana Banásová – szoprán

Vezényel: Török Levente

 

Szergej Rahmanyinov (1873‒1943) életművének jelentékeny részét alkotják a románcok. Az orosz zeneszerző választékos lírájában szerelmi képek, álmok vegyülnek a magány hangjaival, s e dalköltészet közvetlensége Csajkovszkijéhoz hasonlítható. A fölhangzó öt szöveges dal: Tegnap találkoztunk (Op. 26, No. 13); Milyen jó itt (Op. 21, No. 7); Ne énekeld nekem (Op. 4, No. 4); A patkányfogó (Op. 38, No. 4; a versszöveg A hamelni patkányfogóként ismert legenda főszereplőjére utal, aki gyermekeket vagy fiatal nőket is magával csalogatott); Orgonavirág (Op. 21, No. 5). Az öt dalt Rahmanyinov munkásságának legfőbb hazai elkötelezettje, Kocsis Zoltán hangszerelte meg nagyzenekarra, hatodikként pedig az életmű egyik legnépszerűbb melódiája, a szövegtelen Vocalise (Op. 34, No. 14) csendül föl. Adriana Banásová szlovák szopránénekesnő a tavalyi Simándy-verseny II. helyezettje és különdíjasa volt.

Orbán György (*1947) Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas zeneszerző III. szimfóniája ősbemutatóként hangzik föl. 2021-ben keletkezett, ajánlása Török Leventének és a Miskolci Szimfonikus Zenekarnak szól. A négy szimfóniatétel programját Flórához, a tavasz és virágok római istennőjéhez köti a zeneszerzői vallomás. Eszerint az I. tételben „a világ forog, üresen […]. Kortárs, tehát görcsös, kicsit csúnya zene. Ekkor jelenik meg a „Flóra” téma [a zeneszerző itt egyszersmind Botticelli A tavasz című festményének fő alakjára utal] és aztán még kétszer a tételben: mirákulum”. A II. tételben „Flórát, vagyis eredeti, ógörög nevén Khloriszt, a „primavera”- és virág-istennőt látjuk-halljuk megint, ahogy magabiztosan, elegánsan, diadalmasan BEVONUL, mint áprilisban a TAVASZ. Áldott állapotban van. És a szépség MENETEL. Marcia della bellissima. Az »erő nála van«, hiszen a gyümölcsök istenét, Karposzt hordozza méhében. A várandós anya titokzatos mosolya megfoghatatlanul szép”. A III. tételben „rövid képekben lepereg Flóra élete ősztől tavaszig, visszafele, az ősszel mindig  haldokló  tavasz-istennőtől a gyermekkoráig, tán itt ismerhető fel a »Tavaszi szél« kezdetű dallamunk először. Flóra szerelme Zephürosz, vagyis a Nyugati szél, aki minden évben elcsavarja a fejét […]. A nász viharos, […]  de a szerelem örök, amint a harag is, […] és ez minden évben így megy”.  A IV. tétel „»Floralia«, azaz tavasz-ünnep. A tétel végén megjelenik a »Tavaszi szél« kezdetű virágénekünk végre »épen«, , hiszen négy  tételen keresztül  ott bujkált, nem fért a bőrébe, ki-kibukkant, a szemfülesek fel is ismerhették,  és most már teljes alakjában megjelenik, hatszor, mintegy hat variációban”.

Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840‒1893) VI. (h-moll) szimfóniájának premierje kilenc nappal a zeneszerző halála előtt ‒ 1893. október 28-án ‒ zajlott le Szentpétervárott, az ő vezényletével. Nem sokkal később – valószínűleg Csajkovszkij fivérétől származóan ‒ kapta meg a „Patetikus” jelzőt, és még sor kerülhetett az első előadást követő zeneszerzői korrekciókra is. Megrázó önvallomás a mű egésze ‒ életről és halálközelségről, a művész saját életútjának tragikumáról. S mintha az első tétel még valamelyest kívülről – mondhatni, a szerző évekkel korábbi Manfréd-szimfóniájára jellemző teatralitással –, míg a finálé őszinte kitárulkozással már tisztán belső, lelki folyamatként tárná föl ugyanazt: a halálhoz elvezető és elkerülhetetlen utat. A szimfónia tételei:

I. Adagio ‒ Allegro non troppo;

II. Allegro con grazia;

III. Allegro molto vivace;

IV. Adagio lamentoso.

A lassú bevezetés élén olyan meghatározó zenei gondolat áll, amely a gyors rész kezdetén fölhangzó főtéma kiindulásaként is szolgál egyúttal. Lényege szerint fájdalmas és lemondó gesztus: mindössze négyhangnyi ívével előbb a magasba tör, majd ‒ harmóniai összetevői miatt rendszerint disszonáns tetőpontra érkezve ‒ ugyanolyan hirtelenséggel visszahanyatlik. Heroikus lendülete révén mégis gigászi küzdelmek alapjává lesz a tétel középső szakaszában. Ám még azelőtt, kontrasztképpen, egy második ‒ lírai ‒ tématerületet is magával hoz a tételexpozíció, melynek szélesen áradó, érzelemdús kezdődallama egyike Csajkovszkij legismertebb melódiáinak. A már említett, középső tételszakasz váratlan „vulkánkitörés” módjára robban be; tragikus összecsapásainak mélypontján a zeneszerző az ortodox gyászmise egyik dallamából idéz. A visszatérést ‒ szerkezeti értelemben rendhagyó módon, a főtéma mellőzésével ‒ a lírai melódia indítja útjára, H-dúrban.

Majd a tétel lassan elcsöndesülő, végső szakasza már megnyugvás: ugyancsak H-dúrban, s így olyan romantikus zenei hősök-hősnők halálának hangnemében és aurájával övezve, mint Manfrédé (ismételten Csajkovszkij szimfonikus alkotására utalva ezzel) vagy Izoldáé (Wagner zenedrámájában).

Régi hagyomány szerint a nyitótétel kontrasztáló, lírai tématerületének zenei világa nyomán csírázik ki a lassútétel alapgondolata, s ez melodikai szempontból a VI. szimfónia esetében is megfigyelhető. Ám a lassútétel helyén most ‒ meglepetésként ‒ keringőmuzsika áll (D-dúrban). Lejtése, igaz, nem a szokványos ¾-et követi, hanem zeneszerzői bravúrként az aszimmetrikus 5/4-es ütemmutatót! Könnyed, szellős, tovaillanó hangjainak derűjével ‒ a szélső szakaszokban érvényre jutva ‒ a középrész finom melankóliája képez ellentétet.

Sejtelmes kibontakozását követően féktelen indulófolyammá szélesedik lépésenként a G-dúr hangnemű III. tétel melódiaözöne, hogy e túlfokozás végül a legnagyobb kontraszt alapjául szolgálhasson: egyetlen – ám annál élesebb ‒ gesztussal söpri el a mámort a finálé kezdete. Ez a nyitógesztus ‒ immár a h-moll alaphangnemben ‒ szerepét tekintve a teljes mű indulásához hasonlítható, ám a hajdani kezdőgondolattal éppen ellentétes íve folytán szívbemarkoló, vigasztalan kérdésként hat. S hiába is vesz eltérő érzelmi irányt a zárótétel második ‒ dúr hangnemű ‒ témája, a végpont kérlelhetetlenül tragikus, elsötétülő magábazuhanássá lesz. Csajkovszkij e végtelenül fájdalomteli tételével megalkotta a zenetörténet első igazi lassú szimfónia-fináléját – a kollektív öröm formáit közvetítő, gyors lezárás-típusok helyébe iktatva annak gyászhangjait ‒, korszakokon átívelő hagyományokkal szakítva ily módon. De belső hangját követve nem tehetett másként.

Sziklavári Károly