CAPRICCIO BÉRLET 1.
CAPRICCIO BÉRLET 1.
Beethoven: D-dúr hegedűverseny
Mozart: Requiem
MISKOLCI SZIMFONIKUS ZENEKAR
MAGYAR RÁDIÓ ÉNEKKARA
(megbízott vezető karnagy: Tóth Csaba)
Koppándi Jenő – hegedű
Brassói-Jőrös Andrea – szoprán
Balogh Eszter – alt
Ninh Duc Hoang Long – tenor
Najbauer Lóránt – basszus
Vezényel: Török Levente
Ludwig van Beethoven (1770‒1827) egyetlen befejezett vonós szólóversenyműve a népszerű D-dúr hegedűverseny, amely a bécsi klasszika műfajbeli termésének kiemelkedő remeke. (A Beethoven-életműben megelőzte két zenekarkíséretes hegedűrománc, versenymű-kísérletként egy 1790‒92 közötti C-dúr töredék, majd hegedűszólistát is foglalkoztató versenyműként a Hármasverseny). Ma már alig hihető, hogy a darab ősbemutatója ‒ Bécsben, még keletkezésének évében, 1806. december 23-án, Franz Clement szólójával ‒ nem aratott valódi sikert, s a mű nem is vált repertoárdarabbá a szerző élete során; ebben csak a XIX. század közepe hozott áttörést. Az első felhangzás nyomán talán maga a zeneszerző sem igen bízott már a siker lehetőségében: erre utalhat, hogy a következő esztendő folyamán zongoraversennyé dolgozta át a darabot (amely végül alig honosodott meg a koncertgyakorlatban). Ám a grandiózus Hegedűverseny ma már próbakőként áll az újabb és újabb generációk előadói előtt. Tételei:
I. Allegro ma non troppo (D-dúrban, szonátaforma); II. Larghetto (G-dúrban, variációs forma); III. Rondo: Allegro (D-dúrban, szonátarondó forma).
Hatalmas terjedelménél, szimfonikus koncepciójánál és tartalmi súlyánál fogva szellemében az utolsó zongorás koncertek (a G-dúr, Op. 58 és Esz-dúr, Op. 73) közeli rokona. Kivált kezdőtétele mondható méreteiben és dimenzióiban is rendkívülinek, egyéni vonás a Beethoven zenéjére másutt kevésbé jellemző derűs oldottság és témabőség is. Az ünnepélyes, nyitó üstdobütések burkolt indulókaraktert hordoznak, amivel a kor hegedűverseny-irodalmának egyik általános jellegzetességére ismerhetünk, majd ugyanez a zenei anyag később megannyi újszerű formában ‒ egyfajta talányos „mementóként” ‒ tér vissza a tétel során. Közben pedig csodálatraméltó ív vezet el a talányos, piano üstdobütésektől a tételexpozíciót lezáró téma mámorban úszó boldogsághangjáig, annak „emberiségátkaroló”, „kilencedikszimfóniás” lírai kiáradásáig.
A lassú középtétel egyetlen, szélesen daloló – mégis meghitt, bensőséges-vallomásos – románcmelódiára épül: „nyáréji párbeszéd” bontakozik ki belőle, melynek szabad variációsorában „a nyugalmas égi dallam mögött egyre mélyebbre tágul a táj s az érzelem” (Szabolcsi Bence poétikus szavaival). Valóban mélység és tágasság sugárzik e témából, melynek a második felén végigvonuló, különleges színhatású akkordmenet a G-dúr zongoraverseny kezdetét is eszünkbe juttathatja. Átvezető ütemeivel a Larghetto végül közvetlenül a „reggel” zenéjébe ‒ a finálé „kürtfanfár” típusú nyitómelódiájába ‒ torkollik, a táncos elemekben bővelkedő Allegro pompás forgataga így a régi, „vadászat” típusú zárótételek örököse is egyben.
Beethoven versenyművének ma esti tolmácsolója, Koppándi Jenő (*1966), Kolozsvárott végzett tanulmányai után 1991-ben Budapestre költözött és a Magyar Virtuózok Kamarazenekar koncertmestere lett. 2000-től a Nemzeti Filharmonikusok koncertmestere. A világ számos országában lépett már föl szólistaként is (például az Egyesült Államokban, Japánban, Kínában, Brazíliában és Argentínában).
Wolfgang Amadeus Mozart (1756‒1791) élete utolsó hónapjaiban, gyakorlatilag decemberi haláláig dolgozott Requiemjén, melyet azonban már nem tudott befejezni. A sors fintora, hogy keletkezéséből valóságos zenetörténeti rémdrámát kreáltak a szerencsétlen körülmények (amennyiben a művet övező legendákra, vagy akár az Amadeusra, Milos Forman filmes feldolgozásra utalunk). Franz von Walsegg gróf volt a névtelen megrendelő, akinek nem éppen etikus szokásai közé tartozott az egyes komponistáktól ilyen úton megszerzett alkotásokat sajátjaként előadni-előadatni. A Requiem megrendelésének közvetlen oka Walsegg fiatal nejének 1791. februári elhunyta volt, és az évfordulón esztendőről esztendőre meg kívánta szólaltatni a művet a gróf. Mozart utolsó szerzeménye végül a komponista halálát követően, az özvegy közbenjárására, Franz Jakob Freystädtler, Joseph von Eybler, majd legnagyobbrészt Franz Xaver Süßmayr dokumentálható közreműködésével nyerte el ma is legtöbbször hallható formáját. (Bő két évszázad eltelte alatt ugyanakkor számos további verziót is papírra vetettek a zeneszerzői vagy muzikológusi tollak.)
A szoprán-, alt-, tenor- és basszusszólóra, énekkarra, zenekarra és orgonára készült Requiem stílusának jelentős rétegét alkotják a Mozart életének utolsó éveire mind fontosabbá váló barokk eredetű összetevők. A d-moll alaphangnemű kompozíció hangzásvilágát ‒ a hangnemválasztásnak megfelelően ‒ sötét színek uralják, így például a fafúvós szólamokban csak basszetkürtök és fagottok kaptak helyet (kérdés marad mindazonáltal: vajon a zeneszerző a teljes mű hangszerelését ugyanígy képzelte-e el). A Requiem ma esti szólistái közül Brassói-Jőrös Andrea a Magyar Állami Operaház magánénekese. Balogh Eszter a budapesti hangversenyélet visszatérő közreműködője, beleértve a Fesztiválzenekar barokk együttesének programjait, valamint a Purcell Kórus és Orfeo Zenekar estjeit is. Ninh Duc Hoang Long vietnami születésű tenor hazájában, majd Budapesten végezte tanulmányait, és mindkét ország színpadain énekelt már. Najbauer Lóránt az Egyesült Államokban szerzett közgazdászi, azután zenészi diplomát. A világ számos operaszínpadának fellépője, oratórium- és dalestek közreműködője Amsterdamtól Helsinkiig és Budapesttől New York-ig.
Sziklavári Károly
