YAMAHA BÉRLET III.

Chopin: e-moll zongoraverseny, op. 11

Rahmanyinov: Rapszódia egy Paganini témára, op. 43

vezényel: Farkas Róbert

közreműködik: Farkas Gábor - zongora

Fryderyk Chopin (1810–1849) e-moll zongoraversenye még a zeneköltő szülőhazájában, az f-moll zongoraverseny kompozíciós munkálatait követő évben (1830) keletkezett. Bemutatója annak a legendás koncertnek a keretében zajlott le – a szerző szólójával, Varsóban, 1830. október 11-én –, amelyet követően rövidesen végleg elhagyta Lengyelországot a húszéves muzsikus. A tételek:

I. Allegro maestoso;

II. Romance: Larghetto;

III. Rondo: Vivace.

Bár, mint sokszor hangsúlyozták már, Chopin hangszerelése – s egyáltalán: zenekarkezelése – kívánnivalókat hagy maga után, az e-moll zongoraverseny, fent említett testvérdarabjával együtt, a romantikus versenymű-irodalom kiemelkedő szépségű és jelentőségű alkotásai közé tartozik. Zenei világában a komponista akkori zongoraköltészetének mintegy teljes spektrumát fölragyogtatja, beleértve a noktürnök, polonézek és más lengyel táncok, valamint az etűdök jellegzetességeit. A nyitótétel alapvetően három témára épül, s a versenymű-hagyománynak megfelelően kettős expozíciót tartalmaz: elsőként a zenekar mutatja be a meghatározó zenei gondolatokat, majd a szólóhangszer később csatlakozik az együtteshez, átvéve a vezető szerepet a zenei folyamatban. A zenekar által játszott markáns-heroikus bevezető témának már csupán a töredékeit ismétli meg az expozíció közepén belépő zongora, nem csekély pátosszal, majd a valódi (espressivo jelzésű) főtémát bontja ki hosszan és panaszosan. Briliáns, ámde mélyen drámai átvezetést követően E-dúrban nyílnak ki a melléktéma lírai ívei, a chopini bel canto igéző példájaként (a visszatéréskor G-dúrban hallhatjuk ugyanezt a témát).

A lassú középtétel felirata Románc, énekszerű lírája a bontakozó chopini noktürnköltészet legmeghittebb pillanataival rokon. „Regényes, nyugodt, melankolikus” ez a zene, olyan hatással, „mint mikor egy kedves helyre pillantunk” – vallotta maga a zeneszerző; „elábrándozás, gyönyörű tavaszi időben, de holdvilágnál”, és kommentárjában a tompított hegedűk „ezüstösen csengő” hangzását is kiemelte Chopin. A tétel felépítésében a variációs elv érvényesül, alaptonalitása az Allegro melléktémájának eredeti hangneme, E-dúr.

Krakowiak típusú témával indul a rondó-finálé, hatásában mintegy a reggel sugaraival „beköszönve”. E tétel hangneme ismét E-dúr, népi táncforgataga, színes epizódjai ellenállhatatlan erővel ragadnak magukkal. Jellege révén a finálé egyszersmind Chopin Rondo à la Krakowiak címet viselő, szintúgy zongorára és zenekarra írt darabjához (1828) is erőteljesen kötődik.

Mondhatni, még a tavalyi, jubileumi Rahmanyinov-év „utórezgéseként” hangzik föl koncertünkön az orosz zongorista–zeneszerző egyik népszerű és bravúros alkotása. Szergej Rahmanyinov (1873–1943) négy számozott versenyművet írt hangszerére és zenekarra, melyek sorát, mintegy ötödikként, a Rapszódia egy Paganini-témára egészíti ki. Ez utóbbi 1934-ben, Svájcban keletkezett; a komponista akkor már jó ideje hazájától távol élt (1917-ben, politikai okokból hagyta el Oroszországot). Bemutatójára 1934. november 7-én került sor Baltimore-ban, a zeneszerző szólójával és Leopold Stokowski vezényletével.

A cím Rapszódia megjelölése ellenére a mű nem más, mint terjedelmes variációsorozat, melynek nincs közvetlen kapcsolata sem a Liszt-rapszódiák, sem az azok elsődleges befolyását mutató későbbi alkotások szerkezetével. Témája, Niccolò Paganini hegedűre írt 24. (a-moll) caprice-melódiája, már eleve közkedveltnek számított; megannyi zeneszerző dolgozta föl Rahmanyinov előtt, majd után is, köztük Liszttel, Brahmssal és Lutosławskival. Rahmanyinov logikus következetességgel a Paganini-caprice 24-es sorszámával azonos mennyiségű változatot komponált, hol újabb és újabb csillogó-briliáns megoldásokkal élve, hol pedig hagyományos tételtípusokhoz kötődő karaktereket alkotva (például: menüett jelzésűt [12.], vagy induló jellegűt [22.]). A Desz-dúr hangnemű 18. a nagy, szenvedélyes lírai kitárulkozás helye (a szélesen áradó dallam, mesteri módon, a téma tükörfordításán alapul). Különleges ötlet a darab indítása, Beethoven III. szimfóniájának – szintén variációs – zárótétel-kezdetéhez hasonló elgondolással: a bevezető ütemek után csak a téma lecsupaszított vázát halljuk – méghozzá itt első variációként –, amit a tényleges témabemutatás, majd a változatok már megszakítatlan sora követ.

Szokás e nagyszabású, virtuóz darabot egyfajta szerzői összegzésnek tekinteni: részben zenei arculatának enciklopédikus jellege folytán, de részben azért is, mert a komponista – a hetediktől kezdve – több variáció keretében idézi föl, sőt rendre hosszabban ki is bontja az életművet mintegy végigkísérő „sorsszimbólum”-melódiát, a Dies irae (=„Harag napja” [=utolsó ítélet]) kezdetű középkori dallamot (szemben megannyi korábbi opusával, amelyeknél általában csupán annak nyitó hangjait szólaltatta meg). A fölidézéshez kiváló alapot teremt a Paganini-téma és a Dies irae kezdőképleteinek rokonsága.

Hangversenyünk mindkét vendégművésze Ózdon született, és tizenéves kori zenei tanulmányaik részben Miskolchoz kötődtek. Farkas Gábor azóta a Liszt Ferenc Zeneművészeti egyetem tanszékvezető tanára, Farkas Róbert pedig a MÁV Szimfonikusok vezető karmestere.

Sziklavári Károly