MAESTRO BÉRLET 3.
MENDELSSOHN: Ruy Blas - nyitány
LALO: d-moll gordonkaverseny
BEETHOVEN: VII. (A-dúr) szimfónia
MISKOLCI SZIMFONIKUS ZENEKAR
GUILLERMO PASTRANA – gordonka KÖZREMŰKÖDŐ VÁLTOZÁS!
Vezényel: GUILLERMO GARCÍA CALVO
Felix Mendelssohn-Bartholdy (1809‒1847) nyitányzenéje Victor Hugo azonos című, spanyol tárgyú tragédiájához készült ‒ mindössze három nap alatt ‒, és a színdarab lipcsei premierjén hangzott föl elsőként (1839. március 11.). Már a szerző életében sikeres hangversenyszám lett. Alaphangneme c-moll, szonátaszerkezetű folyamatába ismételten közbeékelődnek a bevezető fúvósakkordok. A súlyosan drámai kezdetet baljós főtéma-szakasz követi, majd az egész tétel heroikus lendületének végpontjaként diadalittas C-dúr befejezéssel zárul le a kompozíció.
Édouard Lalo (1823‒1892) spanyol származású francia zeneszerző legismertebb műve a Spanyol szimfónia címet viselő hegedűverseny, de a komponista Gordonkaversenye (1877) szintúgy fölfedezést érdemlő alkotás. Alaphangneme d-moll, folyamatát a kései romantika jellegzetes összetevői uralják. A három tétel szerkezetét is érzékeltető feliratok:
I. Prélude: Lento ‒ Allegro maestoso;
II. Intermezzo: Andantino con moto ‒ Allegro presto ‒ Andantino
(Tempo I) – Allegro presto;
III. Introduction. Andante ‒ Allegro vivace.
Szonátaformájú kezdőtétele lassú bevezetéssel indul, amelynek egyes elemei később a gyors részben is visszaköszönnek. A d-moll hangnemválasztásnak megfelelően feszült drámaiság jellemzi a kezdést; vészjósló, olykor villámcsapásként ható zenekari akkordok nyomán és azok között kelnek életre a szólógordonka rövid recitativói. A bevezetés karaktervilágát egy ideig még továbbviszi a gyors tételszakasz is, majd a lírai melléktéma ideig-óráig meglágyítja a folyamat könyörtelen hullámzását.
A lassú középtétel g-mollban indul, és a melankolikus lírát csakhamar könnyed-táncos, népies hatású G-dúr középrész váltja föl. Majd miután visszatér a kezdet zenéje és annak hangvétele, befejezésül újból az Allegro presto önfeledt-vidám táncmuzsikáját hallhatjuk, és a tétel halk pizzicato akkordokkal csöndesül el.
A versenymű indulásához hasonlóan lassú bevezetés áll a finálé élén is, itt a gordonka spanyol színezetű, elégikus szólójával, b-mollban. A gyors tételszakasz F-dúron és d-mollon át végül D-dúrba érkezik meg, és a pompás rondófinálénak később is sajátja marad a spanyol hang (konkrét kölcsönzésként is: a kor egyik népszerű zarzuelájából – spanyol színpadi alkotásából ‒ származó dallam révén). A családi gyökerekből adódóan egyébként is gyakorinak mondható a spanyol kolorit Lalo műveiben.
A granadai születésű Guillermo Pastrana (*1983) egy ritka olasz hangszeren játszik, amelyet Antonio Casini készített Modenában, 1670-ben. A gordonkaművész hazája zeneéletének jelentős személyisége, aki Luxemburgtól Szöulig bejárta már a nagyvilágot, és olyan együttesekkel lépett föl, mint a Spanyol Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara, a Belga Nemzeti Zenekar vagy a Chilei Nemzeti Szimfonikusok. A Baseli Zeneakadémia tanára.
Ludwig van Beethoven (1770‒1827) 1811‒12 folyamán keletkezett, A-dúr hangnemű VII. szimfóniája nevezetes opus. Az elemző Bartha Dénes lényeglátó összegzése szerint fontos határkő a szimfónia történetében: „olyan hangot üt meg, melynek eddig sem Beethovennél, sem más szerzőnél nem akadt példája”. „Szilajabb hangú, tüzesebb szenvedélyű, felrázóbb erejű” a komponista megelőző darabjainál: „a felfokozott, szenvedélyes ünnepélyességnek, a szinte konfliktusmentesen fénylő ragyogásnak minden addigit messze felülmúló, merész zenébe-öntése”. „Éltetőereje a ritmus”. A mű egésze pedig a tánc apoteózisának is mondható, ahogyan már Richard Wagner jellemezte. Titáni hangját ógörög eszményképek hevítették át, részint Beethoven saját olvasmányai révén. Kollektív jegyeivel viszont leginkább a felszabadulás, a győzelem himnuszaként hatott a kortársak számára a napóleoni háborúk végének időszakában. Tételei:
I. Poco sostenuto – Vivace;
II. Allegretto;
III. Presto;
IV. Allegro con brio.
A mű élén álló, 62 ütemnyi lassú bevezetés Beethoven valamennyi szimfónia-bevezetésénél terjedelmesebb. Már negyedik ütemének oboamotívuma rejtetten előlegezi azt a daktilus-ritmusképletet, amely olyannyira lényeges lesz a teljes mű folyamatában. Végletes kontrasztok kísérik a bevezetést is, majd még fokozottabban a gyors tételszakaszt, a már-már rusztikus asszociációkat is kiváltani tudó könnyedség és a harciasan kemény tónus ellentétességét szintén ideértve. Kirívóan merészek a tétel dinamikai megoldásai és harmóniafordulatai.
Külön ékessége a szimfóniának az a-moll kerethangnemű II. tétel. Visszatéréses szerkezet, amelynek kezdőtémája egyike Beethoven legnépszerűbb és legmegragadóbb zenei gondolatainak. Mélysége, tágassága és titokzatossága ellenállhatatlanná teszi; ennek lényegét érzékeltetve Hamvas Béla, vonatkozó zenefilozófiai esszéjében, az „elíziumi tücskök örökkévaló, lassú, csendes” zenéjéről írt, amely „örök idő óta szól, túl minden szenvedélyen”, és „a tiszta lét muzsikája”.
Folytatásul a féktelen tobzódás lendületével köszönt be a harmadik ‒ a ciklusszerkezetben scherzo-szerepet betöltő ‒ tétel. F-dúr kezdete után rövidesen A-dúrba modulál („fényeffektus”). A középső tételszakasz hangneme D-dúr, nyugodt és áhítatos karaktere később himnikussá tágul. Két ízben is hallható a Presto főrész anyaga által övezve, sőt még harmadjára is útjára indulna: ám ez utóbbi végül már csupán „titáni” tréfává lesz, s a tételt hallatlanul szellemes taktusokkal zárja le a komponista.
Egyetlen hatalmas bacchanáliaként hat a szonátaszerkezetű, és ismét A-dúr hangnemű finálé. „Nemzetközi” tánckavalkádjában a
magyar verbunkos hangjára is ráismerhetünk.
A mű bemutatója 1813. december 8-án zajlott le Bécsben, a „Csataszimfónia“ (Wellington győzelme) társaságában, Beethoven vezényletével.
A madridi születésű Guillermo García Calvo (*1978) operaházak és koncertpódiumok között osztja meg karmesteri pályáját. Vezényelt egyebek mellett a Berlini Német Operában, a Bécsi Állami Operában, a Párizsi Operában és számos spanyol színpadon; a Chemnitzi Opera és a madridi Teatro de la Zarzuela zeneigazgatója volt 2017‒2024, illetve 2020‒2024 között.
Sziklavári Károly
