CAPRICCIO BÉRLET 3.

Schumann: Manfred - nyitány
Liszt: Esz-dúr zongoraverseny
Brahms: III. (F-dúr) szimfónia

MISKOLCI SZIMFONIKUS ZENEKAR

Magyar Valentin – zongora

Vezényel: Felix Mildenberger

Robert Schumann (1810‒1856) még az apai házból hozta magával Byron-rajongását. Az angol költő Manfred című drámai költeménye 1817-ben keletkezett, Schumann 1848-ban komponált hozzá nyitányt és színpadi kísérőzenét. A „Manfred kompozíció a szíve mélyéből nőtt ki és szinte egész életének, életművének összefoglalásaként hat.” A nyitánnyal pedig „olyan lelki drámát, szenvedélyeket és tragédiát kavar fel a zenekarban, mint kevesen a század nagyjai közül” – írja a méltató Kroó György. A szonátaformájú, esz-moll hangnemű nyitány hangvételében, komor színvilágában a későbbi „Rajnai” szimfónia IV. tételének rokona. Ősbemutatójára 1852. március 14-én, Lipcsében került sor, majd a teljes Manfred-zene Weimarban, Liszt Ferenc vezényletével csendült föl első alkalommal, ugyanaz év június 13-án.

Liszt Ferenc (1811‒1886) népszerű Esz-dúr zongoraversenyének kompozíciós munkálatai mintegy negyedszázadot fogtak át, az 1830-as évtized első felétől 1856-ig, a virtuóz pályaszakasztól a kiforrott, weimari alkotóperiódus közepéig ívelően. Öt különböző verziója ismert, és még az ősbemutató utáni revízióra is sor került. Így jelent meg 1857-ben, Henry Litolff zongoraművész-zeneszerzőnek ajánlva, aki Liszt szavai szerint csodálatosan tolmácsolta a zongoraszólamot. Maga az ősbemutató 1855. február 17-én zajlott le Weimarban, Liszt szólójával és Hector Berlioz vezényletével.

Természetes, hogy az Esz-dúr zongoraverseny szerkezeti felépítését és fölsejlő gondolatiságát tekintve is a weimari szimfonikus költemények rokona. Szerkezete tömör, melódiavilága gyakran olaszos. Briliáns és virtuozitásában is újszerű zongoraszólama „merészen szárnyaló gondolatok, mélyértelmű lírai vallomások hordozója” egyszersmind, hiszen „virtuozitás és költőiség nem ellentétes fogalmak Lisztnél, hanem szervesen kiegészítik egymást” – az elemző Tóth Dénes szavait idézve. A zenekar valódi társa a zongorának, a hangszerelés bővelkedik egyéni megoldásokban, ilyen például az ütők újszerű használata. Liszt elsőként ruházta föl a triangulumot időleges szólóhangszeri ranggal ebben a művében.

Hallgatásakor az Esz-dúr zongoraverseny egytételes darabként hat, ám valójában négy, szorosan egymásba kapcsolódó tételből áll. Ezek kezdő feliratai: [I.] Allegro maestoso. Tempo giusto; [II.] Quasi Adagio;

[III.] Allegretto vivace; [IV.] Allegro marziale animato.

Kettős logika érvényesül a szerkezetben: egyszerre érzékelhetőek a szimfonikus ciklus négytételességének körvonalai és az egytételes szonátaformájú konstrukció elve. A két gyors keretrész (vagy: tétel) lassú szakaszt és tovasuhanó scherzót fog közre, míg a kezdet zenei anyagának újbóli fölhangzása a finálé előkészítéseként az egyazon tételen belüli visszatérés benyomását keltheti. A jellegzetes zenei gondolatok ‒ más nagyszabású Liszt-művekhez hasonlóan ‒ a legkülönbözőbb karakterekkel térhetnek vissza később. A finálé nem is hoz már önálló témákat: valamennyi a korábbiak származéka.

A kirobbanóan energikus főtéma a teljes kezdőtételt uralja, miközben lírai, melankolikus melléktéma is fölhangzik (elsőként c-mollban). A H-dúr alaphangnemű lassútétel (tételrész) vallásos ihletű lírával indul: a vonósok bevezető taktusait követően a zongorán fölívelő témakezdet magja Liszt emblematikus, négyhangnyi dallamképlete (szó-lá-dó’-re’), amely gregorián származék, visszatérő „jelentéssel” a komponista műveiben. Fuvolán, sejtelmes tónusú kísérettel szólal meg a lassútétel második témája; később a már említett, szólisztikus triangulum-ütések már az újabb formarész (tétel) kezdetét jelzik. E játékos elemekkel tarkított, „tündérszárnyú” scherzo-muzsika esz-mollban indul, majd a tétel(rész) végén Liszt visszaidézi a művet megnyitó főtémát, amely immár a finálé indulójellegű kezdőtémájába torkollik. (Ez utóbbi a II. tétel/tételrész „vallásos” kezdőtémájának harciassá gyúrt származéka.) Később újból visszaidézésre kerül a művet megnyitó főtéma, ahogyan több más dallam is, a győzelmi hangú finálé így összefoglalás is egyben, hasonlóan a legnépszerűbb szimfonikus költemény, a Les Préludes végéhez.

A fiatal Magyar Valentin (*2000) immár több nemzetközi verseny díjnyertese és rangos elismerések birtokosa. Szólólemezei jelentek meg a Hungarotonnál, kamarazenészként is aktív.

Johannes Brahms (1833‒1897) életművét szokás Wagner zenedrámai vívmányainak, de ugyanúgy a Berlioz és Liszt nevével fémjelzett programzenei törekvéseknek az ellenpontjaként is értelmezni. Holott a német szerző alkotásai, személyes hangjuk különleges dimenziói révén mégiscsak hordoznak valamiféle rejtett, belső tartalmat: „programot”. Különösen szembeötlő mindez a „hősi” ragadványnevű III. szimfónia esetében, melynek valamennyi tételét halk – jellemzően elcsöndesülő – befejezéssel látta el komponista. Sőt: a tragikus alaptónusú finálé végül mintha egyfajta „túlvilági” dimenzióba hajlana át a gigászi küzdelmeket követően. Már a kortársak fantáziáját megmozgatta ez a különös zenei folyamat (illetve annak lehetséges „jelentése”): a pályatárs és barát Joachim József például egyenesen az ógörög Hero és Leander-történet – e fiatal pár titkolt és tragikus szerelmének ‒ ihlető hátterét vélte fölsejleni a hangok mögött. Akármit is gondoljunk a Joachim-féle értelmezésről, annak puszta léte önmagában is tanulsággal szolgálhat.

Az 1883-ban befejezett III. szimfónia tételei:

I. Allegro con brio (F-dúr);        II. Andante (C-dúr);

III. Poco Allegretto (c-moll);     IV. Allegro (f-moll → F-dúr).

Patetikus főtémája rögvest a teljes művet végigkísérő küzdelemhangot üti meg. (Sőt: jellegzetes motívumai is befolyásolják a darab melódiavilágát; származékai újból s újból fölbukkannak az egyes tételekben.) Finom lírai epizód a melléktéma – először klarinéton megszólaló – bájos-játékos dallama, majd az expozíciót záró tématerület ismét magával hozza a szenvedélyes-heroikus karaktert. Brahmsra jellemző módon népdalszerű az Andante témája; a variációs tétel alapvetően a „tökéletes béke” hangján szól, s áhítatos elmélyültséget sugároz. Kontrasztként, csöndes-rezignált fájdalomtónusával, Brahms egyik legkifejezőbb melankolikus dallama áll a scherzo-szerepet betöltő III. tétel élén. A csellók mutatják be, majd más-más instrumentumok, ill. csoportok szólaltatják meg: a tétel poéziséhez tartozik a hangszerelés változatossága. Baljós főtémája után végletes küzdelemtónus uralja a finálé nagyobbik hányadát, ám a tételexpozíció záró témacsoportja – a tragikus alaphang ellenére is – a szellemes zeneszerzői megoldások tárházának bizonyul. A feloldódást magával hozó, dúrba forduló tételvég (coda) a teljes mű folyamatának megoldása is egyben, a darab kezdőanyagának átszellemített, „elíziumi” szférába emelt visszaidézése révén keretbe is zárva a kompozíciót.

Felix Mildenberger német karmester (*1990) 2022 óta a torinói Teatro Regio Zenekarának első vendégkarmestere és 2014 óta a freiburgi Crescendo Szimfonikus Zenekar művészeti vezetője.

Sziklavári Károly